Az iskolai ünnepi műsort összeállította és betanította Fejes Ildikó tanárnő

Szereplők: Bárdos Bálint, Kaló Alexandra, Kovács Antónia, Mlinkó Barbara, Nagy Dominik, Tasi Barbara, Tregova Anett (8.a osztályos tanulók)

KÖSZÖNJÜK!

Csak a vers születése után nyolcvan évvel merült fel először, hogy Kölcsey megzenésített költeménye Magyarország hivatalos nemzeti himnusza is lehetne. 1903-ban az Országgyűlésben egy ellenzéki képviselő sérelmezte, hogy az iskolai ünnepségeken a Gotterhalte-t éneklik, miközben az osztrák császári és nem magyar királyi himnusz. A vita nyomán Rátkay László képviselő törvényjavaslatot nyújtott be azegységes magyar nemzet himnuszáról. Széll Kálmán miniszterelnök azonban semmi kivetnivalót nem talált a Gotterhalte eléneklésében. Válaszát a kormánypártok elfogadták, így a Himnusz hivatalossá tétele lekerült a napirendről. Pár évvel később pedig egy másik nagy nevű politikus, Eötvös Károly fejtette ki, miért nem Erkel és Kölcsey művét kéne hivatalossá tenni: „Gyönge zene, zsoltáros jellegű, sehogy se lelkesítő s nem is magyar. (…) Bizony a magyar nemzet dicsőítő dalához ez a zene se nem méltó, se nem elégséges. (…) A költemény gyönyörű, Kölcseynek egyik legszebb, legsikerültebb alkotása. De én bizony nemzeti dicsőségünk dalának, ha tőlem függ, még se fogadtam volna el, tartalma miatt. (…) A nemzet dicső dalának, a nemzeti himnusznak, panaszból és siránkozásból állani nem szabad.”

A Himnusz népszerűsége azonban a politikusok támogatása nélkül is megállíthatatlanul terjedt. A világháború végén, 1918. október 23-án a debreceni egyetem felavatásakor Magyarországon utoljára csendült fel a Gotterhalte. Ezt követően már kizárólag Erkel művét játszották nemzeti himnuszként, – anélkül, hogy erről bármilyen jogszabály rendelkezett volna. 1923. június 10-én, alaposan elvétve a mű keletkezésének időpontját, országos ünnepséget rendeztek a Himnusz születésének századik évfordulója alkalmából. Ezen a rendezvényen Horthy Miklós már egyértelműen állami jelképként emlékezett meg a műről. Nagyjából innentől kezdve szokás kötelezően felállva hallgatni és énekelni a Himnuszt.

Ezekben az években változott meg végképp Erkel eredeti zenéje is. A trianoni béke árnyékában a művet lassabban, tragikusabban kezdték játszani, háttérbe szorítva a versben és az eredeti zeneműben is hangsúlyos szerepet kapó játékos, s így optimizmust sugalló verbunkos-ritmust. 1938-ban Dohnányi Ernő elkészítette a Himnusz új zenekari verzióját, amely szentesítette ezt az előadásmódot. Dohnányi a mű áhitatos imajellegét hangsúlyozta ki, és elhagyta az Erkelnél még szereplő harangzúgást is a zenei kíséretből.

Az első jogszabályi rendelkezés a Himnusszal kapcsolatban továbbra sem a hivatalossá tételre vonatkozott. Hóman Bálint kultuszminiszter 1939. június 2-án miniszteri rendeletet adott ki a Himnusz kötelező előadásmódjáról, mivel az „előadásánál tapasztalható eltérések igen sok esetben megzavarták a hazafias ünnepségek hangulatát”. A miniszter előírta, hogy a „Himnusz áhitat-keltését célzó imádságos jellegének megfelelően csak komoly alkalmakkor adható elő”, így például sportrendezvényeken elvileg nem volt szabad játszani. A rendelet a zenekíséret előadásmódjának szabályozása mellett a Himnusz szövegét is átírta a könnyebb énekelhetőség érdekékben. Innentől kezdve a Kölcsey-féle eredeti „hozz rá víg esztendőt” helyett a „hozz reá víg esztendőt” szöveget kellett énekelni.

Ennél nagyobb politikusi beavatkozáson szerencsére a következő évtizedekben sem kellett átesnie a Himnusznak. Pedig kevésen múlott: 1945 után a szocialista blokk országainak többségében szovjet-típusúra kellett cserélni a korábbi nemzeti himnuszokat. Magyarországon is volt ilyen törekvés. Révai József kulturális miniszter – elismerésre méltó ízléssel – Kodály Zoltánt és Illyés Gyulát akarta megbízni egy optimistább, és Isten nevét nem tartalmazó nemzeti induló megírásával. A költő és a zeneszerző le is ültek egymással, hogy szót váltsanak a feladatról. Mindketten egyetértettek abban, hogy Erkel és Kölcsey művét nem szabad lecserélni, és sikerült is a kommunista vezetést eltántorítaniuk a tervtől. Ezekben az években – biztos, ami biztos – többnyire szöveg nélkül játszották a zenét. Nem véletlen, hogy 1956-ban a Himnusz éneklése a tömeggyűlések és rádióműsorok elengedhetetlen kelléke lett. A kádári adminisztráció sem akart ezen változtatni, a Himnuszt minden ünnepségen szöveggel együtt adták elő, bár legtöbbször az utolsó taktust követően azonnal felhangzott a szovjet himnusz is. 

1981-ben a Hazafias Népfront kongresszusán Szokolay Sándor zeneszerző kezdeményezte a Himnusz hanglemezen való kiadását és széles körű terjesztését. „Tudják-e, hogy Himnuszunk a világ egyetlen illegális nemzeti himnusza?” – kérdezte. „Mert sohasem iktatták, nincs dokumentum arról, hogy vált hivatalos himnusszá. (…) A nép tette azzá.” A következő évben ki is adták a Himnusz és a Szózat több feldolgozását tartalmazó lemezt, amely több százezer példányban kelt el. Ekkor merült fel először, hogy az eredeti Erkel-féle Esz-dúr hangszerelés tömeges énekléshez túl magas. Elkészült a mű mélyebbre transzponált, B-dúr verziója is, amely mindenki számára könnyebben énekelhető. Ez a változat azonban nem vált általánossá, továbbra is a Dohnányi-féle átiratot játszották mindenütt. A Himnusz a rendszerváltás hajnalán, 1989. október 23-án került újra a politikai döntéshozók elé. A XXXI. tv 36. §-a kimondta: „a Magyar Köztársaság himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével.” Egy ugyancsak ekkor született kormányhatározat alapján a Himnusz szövegének születésnapja a Magyar Kultúra Napja is egyben.

A Hymnus a magyar nép zivataros századaiból című vers így végül 166 évvel azután vált hivatalosan is nemzeti himnuszunkká, hogy Kölcsey Ferenc papírra vetette. Valóban kivételes mű: nem királyok vagy államfők megrendelésére készült, hanem több mint másfél évszázad – véletlenekkel és tévedésekkel tarkított – szerves fejlődése tette azzá, ami.