A magyar kultúra
napját 1989 óta ünnepeljük meg január 22-én, annak emlékére, hogy – a kézirat
tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le egy
nagyobb kéziratcsomag részeként és jelölte meg dátummal Csekén a Himnusz
kéziratát.
E jeles napról
iskolánk 4.b osztályos tanulói emlékeztek meg Puskás Lili tanárnő vezetésével.
"Idén
szerettünk volna kreatív módon megemlékezni, ezt pedig egy saját ihletésű
magyar népmesével tettük meg, mely három királyfi történetét mutatja be
Magyarország vidékein, miközben felfedezik a hungarikumok világát."
Egyszer
volt hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, ott, ahol a kurtafarkú
malac a Dunánál túr, élt egyszer egy király.
Ennek
a királynak, hogy volt, hogy nem, pont három fia született. Boldogságban és
békességben éltek, míg egy nap a király úgy döntött, ideje, hogy fiait is
beavassa az uralkodás rejtelmeibe. Törte a fejét, mivel is kezdje, mi legyen az
első lecke, mikor eszébe jutott: először járják be az országot, ismerjék meg a
magyarságot.
Így
szólott hát: Feladatotok nem más, ismerjétek meg a magyar népet! Vegyüljetek
el, s keressétek az értéket!
A
két idősebb fiú azonnal útnak indult, az első a borús észak irányába, a középső
délnek, csak a legkisebb volt tanácstalan, hisz oly nagy az ország, annyi a
lehetőség, merre induljon hát? Végül nem teketóriázott, felkerekedett, s
nyakába vette az országot. Teltek múltak a napok, majd a hetek, mire a hercegek
újra hazatértek. Volt nagy boldogság mikor betoppantak, apjuk lakomát készítettet
nyomban. Az udvar egésze kíváncsi volt hőstetteikre, így legidősebb kezdte a
beszédet:
-A
borús észak felé indultam, s addig mentem míg el nem értem a palócok vidékére,
a csodás Hollókő mezejére. Szememnek alig hittem, az egész falu a legszebb öltözékét
viselte. Hamar rá kellett jönnöm, menyegzőre készültek, ám az ara ruhái
eltűntek. Hallottam a falu népét pletykálni, a boszorkányt hibáztatni… Fogtam
hát magam, hogy segítsek, mikor egy idős asszony ragadta meg mellényem.
-Jól
vigyázz ifjú herceg, a boszorkány tudja mit tesz. Szeme mindent észrevesz,
átverni őt nem lehet. Féltékenység vezérli, irigyli a palócok népi ruháit.
Kicselezni őt, csak a varázslatos hollókkal tudod, őket pedig a vár legmagasabb
tornyában találod.
Fogtam
egy hímzett népi viseletet, s reménykedtem, hogy tervem sikeres lesz. A vár
legmagasabb tornyában a hollókat megtaláltam. Kértem segítségük, hogy a
boszorkányt legyőzzük… . Én eltereltem a figyelmet, míg a hollók kicserélték a
népviseletet. A boszorkánynak fel sem tűnt a ruha mássága, garantálva volt az
ara boldogsága.
Visszatérve
a faluba, már mindenki tudta a kalandunkat. Az ara zokogva borult a nyakamba, s
ettől kezdve nem volt ok a szomorúságra. Boldog voltam, hogy segíthettem, s
hogy velük együtt ünnepelhettem.
A
középső már alig várta, hogy sor kerüljön az ő mondájára:
-Az
én utam az Alföld felé vezetett, s hosszú menetelés után elértem egy
Hortobágynak nevezett helyet. Itt nem fogadott más, mint a kietlen pusztaság, s
szürke szarvasmarhák. Csak néhány ember tüsténkedett a tikkasztó napsütésben.
Kiderült, hogy hidat építenek, hogy átkeljenek a part túlsó felére. Bár minden
eszközük megvolt, a legfontosabb mégis hiányzott. A mohácsi mészkőért
küldöttek, hátha én el tudom hozni nekik a kellő mennyiséget. Napokon keresztül
csak utaztam, mire a híres Mohács kapujába toppantam. Szememnek alig hittem,
maszkos alakok figyelték minden léptem. Úgy éreztem készülnek valamire, így
jobbnak láttam, ha minél előbb a tárgyra térek.
-Mohács
népe, arra kérlek titeket, szánjátok meg a hortobágyi embereket! Nincs nagy
kívánságuk, a mohácsi mészkő lenne a megváltásuk. Kérjetek bármit cserébe, ha
tudom teljesítem egy-kettőre.
Összesúgtak
nagy gyorsan, a királyfi kardjára mutattak serényen bólogatva.
-A
feladatunk, hogy elűzzük a telet, a rossz szellemeket, de ehhez egy nemes kardja
szükséges. Ha nem adod nekünk tüstént, indulhatsz is vissza oda, ahonnan
jöttél.
Válaszuk
meglepett, csendben mérlegeltem a helyzetet. Végül jobbnak láttam, ha átadom
szablyámat.
Kardom
leakasztottam oldalamról, átnyújtottam fizetség céljából. A busóknak se kellett
több már, pakolták is serényen a zsákmányát. Kaptam szekeret, marhát s lovat,
utamra is indultam nyomban. Segítettem felépíteni a híd mind a kilenc boltívét,
végig is nézhettem a lakosok örömét. Hálájuk jeléül megvendégeltek, velük
mulathattam át az éjjeleket.
A
király szóhoz sem jutott a csodálattól, csillogott a szeme a boldogságtól! Már
csak a legkisebb hiányzott a sorból.
-Édesapám,
fivéreim, el sem hinnétek merre jártam az országban, Herend népével találkoztam.
Hét
napon és hét éjjelen át menetelve, elérkeztem Herend falujának szélére. Csend
honolt a falu határán, ám minél tovább meneteltem annál nagyobb lett a félelem.
A falu népe elöntötte az utcákat, kiabáltak, segítségért rimánkodtak.
Nem
tudtam mire föl e nagy riadalom, míg meg nem láttam egy idős asszonyt.
-Adjon Isten szép jónapot öreganyám! Miért sír
a falu népe?
-Oh
édes fiam, ha te azt tudnád. A falu legnagyobb kincse, a porcelán! Odaveszett
hajnalra, s már csak tollak maradtak…
-Tollak?
Hogy értsem ezt öreganyám?
-Úgy
ahogy mondom fiam… a turul! Az vitte el! S tudja a falu népe, ki utána eredne,
halál fia lenne…
A
fiú azonnal felismerte a lehetőséget. Itt az alkalom, hogy kalandozzon, s a
népet megsegítse. Fel is kerekedett hát, s követte a turul tollát. Napok,
éjjelek váltották egymást, sötét erdőkön, pusztaságokon, vezetett az útja át.
Lassan kezdtek elfogyni a turul tollai, nem maradt már más nyom, mit lehetne
követni. Már épp feladta volna a keresést, mikor feltűnt előtte egy hasadék. Aggteleken
járt, mint később megtudta, cseppköveket látott a barlangban. Másfelé nem
mehetett, ez volt egyetlen esélye. Összeszedte hát bátorságát, hátha bent
találja a turul zsákmányát. Egyre beljebb s beljebb lépett, tollak, csontok
hevertek szerte széjjel. Egyszer csak megpillantotta a bestiát, mely békésen
aludta álmát. Gyorsan cselekednie kellett, kereste, kutatta merre lehet a turul
kincse. Szeme megakadt a csillogásán, ekkor azonban éktelen rikoltás süvített
át a barlang némaságán…
A
fiú megdermedt, mintha kővé vált volna, a turul azonban észrevette, s rögtön próba
elé vetette.
-Te,
ki be mertél lépni az én helyemre, válaszolnod kell egy furfangos kérdésre! Ha
elbukod a próbát, csak csont marad belőled, s nálam marad a zsákmány.
-Ha
azonban én nyerek – mondtam – kénytelen vagy teljesíteni az én feltételem!
A
turul látta, ennek fele sem móka, elő is állt hát a kérdésével nyomban.
-Adj
oxigént, s élni fogok, de ha vizet adsz meghalok. Mégis mi vagyok?
Fejem
vakartam, gondolkodtam majd egyszer csak megvilágosodtam.
-De
hiszen te a tűz vagy!
A
turul szemében kihunyt a gonosz csillogás, rájött, hogy állnia kell a szavát.
Szárnyát meglebbentette, mögötte megcsillant a porcelán fénye. Egy percet sem
teketóriáztam, fogtam a vázát, s a turul már csak bottal üthette lábam nyomát.
Herend népe hálás volt nékem, én büszke voltam, hogy segíthettem.
A
király szóhoz sem jutott, örült annak, amit látott. Már biztos volt benne, mind
a három megértette, milyen is a magyarok élete. Tudta, bármelyik is vezeti majd
az országot, a népet nézi, értékeli és becsüli.
A mesét írta - Puskás Lili
.jpg)