"ÉN IS A TELEKIBE JÁRTAM...."

9. rész

DR. BACSA - BÁN ANETTA

Most is emlékszem arra a napra, 1981 őszén: …  a nagy nyolcadikosok kézen fogva kísértek át minket az óvodából az iskolába, az én kezem, a szomszéd nagyfiú fogta. Iskolás lettem, igaz a számok és különösen a betűk szeretetét valahonnan már korábbról hoztam, otthonról, a családból, a szüleimtől, a nagymamám varrógépe mellől, ahol olyan csuda történeteket hallottam, vagy csupán a személyes érdeklődésemből. 

Szerettem iskolába járni a kezdetektől fogva, mindig nagyon vártam az új könyveket ősszel, azt, hogy mit fogunk tanulni, hogy mikor, mit fogunk csinálni. Az iskola sokat adott nekünk, nemcsak tudást, ismeretet, élményt, de közösséget is, gyerekkori barátokat, programokat, táborokat, osztálykirándulásokat. Hamar kiderült, hogy a történelem és a magyar nyelv- és irodalom az én terepem, már felső tagozatos koromban versenyeken szerepeltem, még megyei első helyezésem is volt.

Egerben folytattam a Dobó István Gimnáziumban, míg a gyerekből ifjúvá az általános iskola nevelt, a szilárd felnőtti értékrendet és tartást onnan is gyűjtöttem. Kitűnő tanuló voltam, OKTV-n indultam, megyei helyezéseim voltak és egy országos 2. helyem.

Egyetemre mentem, bölcsészkarra, egy olyan területre, ami akkor még nem volt divatos, de számomra nagyon izgalmasnak ígérkezett: szociológus hallgató lettem a Miskolci Egyetemen, később magyar nyelv- és irodalom szakra is jelentkeztem. S amit gyerekkoromtól csodáltam, játékaimban játszottam, vágytam, hogy tanár, pedagógus vagy akkoriban változó intenzitással éppen tanító vagy óvónő legyek, most karnyújtásnyira került hozzám, tanári diplomát is szereztem.

Egy évet dolgoztam a helyi gimnázium kollégiumában, majd egy számomra teljesen ismeretlen helyre Dunaújvárosba kerültem, a Dunaújvárosi Főiskolára. A Főiskola Tanárképző Intézetében kezdtem el dolgozni mint főiskolai tanársegéd, társadalomtudományi ismereteket: szociológiát, politológiát, kutatásmódszertant oktattam. Ha valaki a felsőoktatásban hosszú távon szeretne dolgozni, tudományos fokozatot kell szereznie, 2001-ben kezdtem el doktori tanulmányaimat, 2005-ben írtam meg disszertációmat, időközben nyelvvizsgákat szereztem és sok-sok felmérésben, szociológiai kutatásban részt vettem. A város új terep volt nekem; a”szocialista mintaváros”-nak épült Dunaújvárost külső szemmel láttam, érdekes vizsgálatokat végezhettem. 2006-ban szereztem meg PhD fokozatomat „Summa cum laude” minősítéssel az ELTE-n, amivel a „neveléstudományok doktora” címet viselhetem. 

Időközben a főiskolai ranglistán is előreléptem tanársegédből adjunktus, majd főiskolai docens lettem. Az intézményben szakmai tanárképzéssel foglalkozunk szakképző- és szakközépiskolák számára képezünk elsősorban mérnöktanárokat, tanárokat. 2013 és 2014 között, a Főiskola tanárképzésének vezetőjeként egy új intézetet építhettem, azaz a Dunaújvárosi Főiskola Tanárképző Központjának főigazgatójaként az új tanárképzési folyamat kidolgozását és a rendszer irányítását végeztem. Jelenleg oktatóként, a szakmai tanárképzés lelkes elkötelezettjeként végzem munkám.

A pálya, amit mindig csodáltam: a pedagógusoké, ha valamire a legjobb szívvel gondolok bármely iskolából, azok a tanáraim: Pirike néni, a tanító nénim; Rátkainé Rózsika néni, Lonci néni, Kovács Kálmánné Terike néni… és sorolhatnám, senkit meg nem sértve, mert nekem ők együtt az az iskola, ami nektek a Teleki (akkor még 1. sz. Általános Iskola volt a neve). A sors érdekessége, hogy ma olyan tanár vagyok, aki pedagógusokat képez, tanítókat, tanárokat, szakoktatókat, mentorokat. És bevallom még ma is sokat tanulok tőlük. Igen, közel 80 publikáció (főiskolai jegyzet, cikk, tudományos konferenciák és előadások) után is van mit tanulni, Magyarországon, Füzesabonyban, Egerben, Miskolcon, Dunaújvárosban, vagy szerte a világon, ahová tanárként, kutatóként eljutottam. Mert az, amit az iskola üzenhet nektek és én is tolmácsolhatok: „Tanulni sohasem késő!”

S hogy mi történt még velem? Letelepedtem Dunaújvárosban, lassan 15 éve, hogy itt élek, férjhez mentem, a férjem gépészmérnök egy helyi multinacionális vállalatnál, van egy 5 éves kisfiam: Balázs, aki ugyanolyan csodálkozó izgalommal fordul ma a betűk felé, mint annak idején az anyukája. S akinek igyekszem segíteni, hogy ez a vágy a tanulás, az ismeretek iránt mindig élő legyen benne, igyekszem elmondani, hogy milyen jó kisgyereknek lenni, óvodába és iskolába járni, s akit nemcsak a nagyszülei miatt viszek el Füzesabonyba, hanem azért is, mert úgy gondolom: „Ha nincsen gyökerünk - elvisz a szél.” E sorokkal üzenem minden mostani diáknak, sose felejtse el, hogy honnan jött és mindig büszkeséggel tekintsen arra, hogy mennyi mindent ért el és azt se felejtse milyen sok dolog áll még előtte!

    Dunaújváros, 2014. augusztus 31.

                                                                                                                              Dr. Bacsa-Bán Anetta