"ÉN IS A TELEKIBE JÁRTAM...."

10. rész

BUKOVENSZKI ZOLTÁN

Húsz év múlva….

„Húsz év múlva, az ifjú vándor megpihen…”- énekeltük utolsó osztálykirándulásunkon nyolcadikosként a bánkúti turistaházban. Akkor még nem is sejtettük, hogy milyen gyorsan eltelik az a húsz év, hiszen tavaly volt épp húsz éve, hogy elballagtunk a Teleki Blanka Általános Iskolából. Porolom emlékeimet, hogy mi mindenen mentünk keresztül ezen a nyolc éven, amit eltöltöttünk. A családi fotóalbumból előkeresve a még meglévő osztályképeket, rádöbbenek, hogy milyen gyorsan felnőttünk, hiszen akik akkoriban végeztünk, immáron többségünk családos és a harmincas éveinket tapossuk.

Régen volt, mikor 1985. szeptember elsején megkezdtük tanulmányainkat az I. sz. Általános Iskolában, annak is mondhatni kihelyezett épületében a Tornyos iskolában, ami ma Római katolikus templom a Szabadság út elején. Osztályfőnökünk, Tolnai Miklósné, Rózsika néni tyúkanyó módjára óvott és nevelt minket, hintette el bennünk az írás-olvasás-számolás alapjait. Reggelente összeverődve csoportosan róttuk az utcákat, egymást bevárva mentünk napról napra az iskolába.  Kialakultak az első barátságok, haveri körök. A tanulás és a játék kötötte le életünket. A harmadik osztályt már a „nagyiskolában” kezdtük, ami bizony már egy komolyabb előrelépést jelentett. Közben megértünk a kék nyakkendős kisdobos avatásra, később még minket úttörőnek is felavattak, amire talán büszkék voltunk, talán nem, de ha visszaemlékszem, kisdobosként nem sok mindent értettem abból, ami történik.

Felső tagozatban először Kótner Tünde tanárnő, majd Gál Péterné tanárnő vett szárnyai alá bennünket. Meghatározó emlék számomra, amikor az iskola felvette Teleki Blanka nevét. Emlékszem, két név között lehetett választani, Tessedik Sámuel és Teleki Blanka között. Szavaztunk és az utóbbi nyert. Nem tudok elmenni amellett, hogy zárójelben megemlítsem, talán mégsem volt annyira szerencsés Teleki Blanka nevét felvenni, ugyanis évekkel később egy televíziós kvízjátékban hangzott el pont Teleki Blankával kapcsolatban, hogy régebben leányneveldék vették fel ezt a nevet, de már teljesen mindegy, hiszen mindenki elfogadta és megszokta ezt a nevet. Ötödikben még volt „szerencsénk” megismerkedni az orosz nyelvvel, utána már az angollal. Hetedikben a kémia, mint valami rém köszöntött ránk, hiszen az akkori kémiát tanító tanárnő, Csanálosi Lászlóné Marika néni, az első órán a következő mondattal köszöntött minket: „Nálam vasfegyelem van! ” – az is volt, ami visszagondolva nem is volt baj, hiszen ma sajnos hiányzik az iskolából a tanárok iránti tisztelet és megbecsülés. A nyolcadik év gyorsan eltelt, mire észbe kaptunk már a ballagás és a pályaválasztás előtt álltunk. Többen talán nem is voltunk tisztában, hogy merre is menjünk tovább, mégis elszorult szívvel jártuk végig az ismert folyosókat, termeket a ballagás napján, énekelve a Gaudeamus Igitur-t.

Visszagondolva, sok minden jót és rosszat el lehetne mondani arról a nyolc évről. Vannak emlékek, melyekről nem beszélek, mert nem erre a lapra tartozik. Egy biztos, hogy mindannyiunk számára meghatározó volt életünkben, ami függött, hogy ki kivel barátkozik, kik voltak a tanáraink, akik közül volt, akiket szerettünk és volt, akiket nem, akkor is voltak kivételezések, diákcsínyek, de ezek nem újdonságok.  Örömmel találkoztunk ötévenként újra és újra, és most 20 évvel a ballagás után rá kellett döbbenni, hogy maradtunk azok, akik voltunk, csak már van, ki családdal gyarapodva, megemberesedve, megasszonyosodva, egyre gyarapodó vagy épp ritkuló őszhajszálakkal, de az osztálytalálkozón mindenki tudta, hogy hol ült nyolcadikban a fizika teremben és arra az egy estére újból Telekisek lettük.

A szélrózsa minden irányába vitt az utunk. Az én utam Fehér Viktorral együtt, az egri Mezőgazdasági Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézetbe vezetett, ahol mind a ketten belevetettük magunkat a borászat rejtelmeibe. Nem voltunk soha az élen, tanulmányi szinten, de a harmadik osztály végére mind a ketten eljutottunk Budafokra az országos SZKT (Szakma Kiváló Tanulója) versenyre, ahol ő hatodikként, én nyolcadikként végeztem az ország borásztanulói között. Nekem további terveim voltak, így mind a ketten folytattunk az utat, és így kerültünk át a Bornemissza Gergely Szakképzési Intézetbe, ahol az úgynevezett Szakmunkások Szakközépiskolájában nappali tagozaton két év alatt, mondhatni „gyorstalpalón” vettük át a négy éves anyagot. 1998-ban sikeres érettségi vizsgát tettem, ezzel megnyílt az ajtó a főiskola felé. Az érettségi bizonyítvány megszerzése után másnap máris felvételire mentem az Egri Hittudományi Főiskolára. Ezzel egy olyan szakasza következett életemnek, ami mind a mai napig tart.

Egy hat évig tartó főiskolás életet követett egy tíz éves káplánság (segédlelkész), s most, mint bódvaszilasi plébániai kormányzó írom e sorokat. Ezt a tizenhat évet sem lehet egy mondattal lerendezni, hiszen annyi minden történt ezen évek alatt, hogy ha visszagondolok, az általános iskola ehhez képest kellemes nyaralásnak tűnik. Az első év Vácon volt, ahol mintegy beletanultunk a kispapi életbe. Második évtől már Egerben folytatódott a tanulmányok sora, ahol megismertük hitünk alapjait, és felkészítettek valamilyen szinten a papi életre. Minden évnek megvolt a maga nehézsége. Mi bent a szemináriumban másfajta főiskolás életet éltünk, mint az átlag. Szigorú napirendhez kötött mindennapok, ahol a vége felé már szinte összefolytak a hetek, de jelen voltak az felhőtlen öröm pillanatai is, legyen szó Mikulás ünnepségről vagy épp a farsangról. Természetesen voltak speciális ünnepeink is, ilyenek voltak például a beöltözés, az avatások. Gyorsan elszálltak az évek, s ott álltunk a szentelési oltár előtt. Ismét egy ismeretlen világ előtt álltunk. Sok mindent hallottunk arról, milyen a papi élet, mégis egy ismeretlen világba csöppentünk bele. Ózdra kerültem. Rögtön bedobtak a mélyvízbe. Az első év mindenkinek meghatározó, nekem is az volt. Fantasztikus emberekkel ismerkedtem meg, de elmondhatom, hogy egyik helyemen sem unatkoztam - pedig volt bőven. Csak felsorolva: Ózd után Vizsoly következett, majd Heves, onnan Miskolc, majd Sátoraljaújhely és a kápláni éveket Sirokkal zártam le. Sokat lehetne mesélni, mi minden történt a tíz éves kápláni idő alatt… talán majd egyszer. Most, már, mint önálló „plébános” – hivatalosan plébániai kormányzó –    dolgozom , vállamon tíz egyházközséggel, de minden bajt leszámítva, boldog vagyok. 
Hogy mit hoz a jövő? Nem tudom, de bízom továbbra is az isteni gondviselésben, mert az életemben, ami történt, annak oka volt és van.

Bukovenszki Zoltán

 Plébániai Kormányzó, Bódvaszilas.