2001 óta
minden év április 16-án a holokauszt magyarországi áldozataira emlékezünk.
1944-ben e napon kezdődött meg a magyarországi zsidók gettókba tömörítése
Kárpátalján. Az ezt követő hónapok során több mint 400 000 zsidót zártak
gyűjtőtáborokba, majd hurcoltak el Magyarországról Auschwitz-Birkenauba.
Az emberi
létezés és kultúra alapja az emlékezet. Akinek nincs emlékezete, nem él, mert
maga az emlékezet az élet. Ez éltet. Ez hozza létre az egyén esetében az
önazonosság tudatát, az öntudatot, a közösségben a valláshoz, népcsoporthoz,
nemzethez tartozás felemelő és olykor tragikus érzelmeit, a valahová tartozást,
a „mi” élményét. Akinek nincs emlékezete létfelejtésben él, elfelejti, mi történt
vele, honnan jön és hová megy. Nem él, csak kallódik, a mindig elillanó
pillanat örök elmúlásában sodródik.
A
holokausztra való emlékezés a felejtés és a közöny ellen akar tenni. Úgy, hogy
a megbocsáthatatlan és jóvátehetetlen bűnöket és bűnösöket megnevezi, az
ártatlan áldozatok mártíromsága előtt fejet hajt. Lehetőleg úgy, hogy
összegyűjti, számba veszi, leírja és kiadja, felolvassa és kimondja minden
egyes magyarországi áldozat nevét a legkisebb falutól a világvárosig, a
gettóktól a téglagyárakon és a vasútállomásokon keresztül a gázkamrákig, a
tömegsírokig.
Minden személyiség, minden élet önmagában érték és csoda, a létezés csodája. Ennek megkérdőjelezése alapjaiban támadja meg az emberi életet. A holokauszt az ember tragédiája, az emberiség és emberiesség ellen elkövetett gyalázatos gaztettek sorozata, mert emberségében mindenki egy. Ember.
Radnóti
Miklós: Töredék (részlet)
Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.
Bernáth Melinda
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése