"ÉN IS A TELEKIBE JÁRTAM...."

17. rész

BERKES ANNA

„Vajon ez az út hová vezet?”

A kérdés ugyan nem volt tudatos, mégis fontos volt akkor, amikor a Teleki termeiben tanulhattam, s bővíthettem tudásomat, tapasztalataimat. Nyolc év után kristály tisztán láttam a kérdésre a választ. No, de ne siessünk ennyire előre!

Berkes Anna vagyok, ikertestvéremmel, Judittal én is a Teleki Blanka Általános Iskolába jártam. Azt gondolom, nagyon jó osztály voltunk és rengeteg emlékkel, élménnyel gazdagodhattunk. Az informális tanulás - majdnem - első színtere ez az iskola volt mindannyiunk számára. Azonban a cél, mely a pályafutásomat meghatározta a tantermi óráknak és tanáraimnak köszönhető.

Már gyermekként nagyon jó vizuális képességekkel rendelkeztem, imádtam rajzolni, festeni; de az általános iskolai éveim alatt vált világossá, hogy ez az, ami nekem való… amit igazán akarok… amiben jó vagyok… nem utolsó sorban, amit szeretek. A 2-es gyakorlóban folytattam tanulmányaimat, ahol magasabb szinten sajátítottam el a képzőművészeti technikákat. Természetesen elméleti síkon is gyarapítottam ez irányú tudásomat. Négy év után elváltak útjaink Judittal; én felvételt nyertem az egri főiskola művészeti szakára, viszont őt nem vették fel, egészen más irányt vett az élete. Az öröm félelemmel párosult, de szépen lassan kitisztultak a gondolataim és kimagasló eredményekkel sikerült helyt állnom a főiskolán. Képgrafikusként végeztem. Három év után nem volt kérdés, hogy merre tovább; a mesterszakos éveimet is ott töltöttem. Voltak tanáraim, akik biztattak, hogy felvételizzek a képzőművészeti egyetemre, de nem akartam az addigi tanulmányokat megszakítani és máshol folytatni. Azt éreztem, hogy maradnom kell. Amit elkezdek, azt be is fejezem.

     

                       Cím nélkül, vegyes technika 110x80 cm                   

       Melankólia, vegyes technika 110x80 cm

     

                                                        Cím nélkül, egyedi technika 50x70 cm          

Önarckép, egyedi technika 50x70 cm

A mesterképzés volt a két legjobb évem. A hat lányból álló „Bukta csoport” - mert Bukta Imre volt a mesterünk – teljesen összekovácsolódott, kissé lázadó, mankó nélküli, új szellemiségű gondolataink uralták a műtermet. Rengeteget tanultunk egymástól.

Az öt év leginkább a grafikáról szólt. Mindig valami olyat akartam csinálni, ami az enyém, amit a sajátomnak érezhetek, ami egyedi. Sikerült is olyan grafikákat készítenem, ami nem hagyományos eljárással készültek, új módszereket fejlesztettem ki. Számomra mindig is fontos volt, hogy a művész, mint lény, mint ember, mint lélek, mint test vagy mint alkotó jelen legyen. Ezek mellett fontosnak tartom a nemiséget, főleg a nőiséget. A grafikák már kezdtek olyan irányt venni, ami egy újabb technikát igényelt. Úgy határoztam, hogy vászonra fogok fotográfiákat készíteni. (Ugyanazt az eljárást akartam alkalmazni, mint régen, mikor még filmes gépek léteztek és fotópapírra világították a képeket.) Sikerült fényérzékennyé tenni a vásznat. Az eljárás nagyon ritka, csak néhány művész készített jellegét tekintve hasonló képeket. Hatalmas méretekben dolgoztam. Saját kezűleg készítettem az ehhez szükséges eszközöket is és nagyon élveztem. 

Cím nélkül, fényérzékeny vászonfotó 120x60 cm

(Míg a papírképek pár másodperc alatt elkészülnek, addig a vásznak több hét előkészületet igényelnek.)

Majd kezemben egy tanári szakképesítésű diplomával sajnos nem volt könnyű tél derekán állást találni. Szerettem volna középiskolásokat tanítani, de ez a feladat még váratott magára, először az egri ipartestületnél dolgozhattam egy pályázat keretén belül. Akkor először láthattam bele a munka világába. Hamarosan új kapuk nyíltak meg előttem és egy egri művészeti középiskolában tanárként folytattam az utamat. A tanári pálya igazi hivatás, nemes feladat. Nagyon sokrétű és igazán színes tud lenni. A sorsom ismét fordulóponthoz ért és váltás következett, de nem szakmabeli negatívumok miatt.

Ma a füzesabonyi televíziónál igyekszem kamatoztatni tudásomat. Fotóriporterként dolgozom, videót vágok, a weboldalunkat hírekkel frissítem, emellett néha kiállításokat is megnyitok és bármilyen hasonló munkában szívesen részt veszek. Folyamatosan új impulzusok érnek. Úgy érzem, megtaláltam azt, amit idáig kerestem vagy hiányoltam. Az elmúlt idő megtanított olyan dolgokra, amelyek átformálták az értékrendemet. Az élet minden egyes perce tanít minket, mutatni akar valamit. Mindenkiben ott rejtőzik egy olyan képesség, ami irányt mutat a saját útja felé. Szerencsésnek érzem magam, hogy követtem a jeleket és ma már hivatásomnak érezhetem a kreativitást.

Ám ezeknek megfelelő alap kellett… Minden itt kezdődött, a Telekiben.