"ÉN IS A TELEKIBE JÁRTAM...."

15. rész

HUNDT TAMÁS

Elsőként szeretném megköszönni a felkérést – mindenképp megtiszteltetésként kezelem – és próbálom úgy megfogalmazni eddigi életutamat,hogy másoknak is megmutassam: el lehet érni a gyerekként megálmodott célokat.

1986. szeptemberében kezdtem meg a tanulmányaimat a füzesabonyi I. számú

Általános Iskolában, azaz a tornyosban. Nagy Árpádné tanító néni vasmarkú, de lágyszívű munkája adta meg a belépőt és az alapot, majd Mazuláné Tari Éva tanárnővel végeztük el az alsó tagozatot. 

Nagyon gyorsan elrepültek ezek az évek, de nagyon sok kép örökre bevésődött a tudatunkban. Például az amikor ’89-ben Gacsal Zsuzsa tanárnő az egyik magyar irodalom és nyelvtan órára egy fekete-fehér „Junoszty” TV-vel jött be és tanóra helyett Szűrös Mátyást néztük, ahogy kikiáltja a Magyar Köztársaságot… :) 
Vagy Gál Péterné tanárnő Videoton illetve Commodore kompjúterein tartott számítástechnikai szakkörei; Szabó Attila énekórái és zenei karrierje; Birincsik József és Tajta József tanár urak felejthetetlen nyári táborai (még középiskolásként is visszamentem kétszer a poroszlói vízi táborokba), de Csanálosi Lászlóné óráján az óvatlanul megszagolt ammónia is felejthetetlen élményként említhető…

Talán innen indult meg a mi generációnkra oly jellemző életszituációnk, hogy „a régiben már nem, az újban meg még nem vagyunk benne”. Voltunk kisdobosok, de úttörők már nem. Elkezdtük az orosz nyelvet tanulni, de mire megértettük volna, már angoloztunk, és így tovább…

Felső tagozatunkat egy teljesen új osztályfőnökkel kezdtük meg, így nehéz lenne megmondani, hogy ki izgult jobban: mi vagy Fejes Ildikó tanárnő! Hatalmas szerencsénk volt vele, mert teljes odaadással végezte munkáját, sokszor kiborítottuk idegileg, de többször éreztük sokan, hogy anyai szeretettel és figyelemmel volt mindannyiunk irányába. Erre egy egész élet is kevés lenne, hogy megköszönjük. Emlékszem, rám azt mondta, hogy „lehetnék miniszter, de kukás is”.

’94-ben kellett eldönteni a továbbtanulást és én annyira ragaszkodtam Füzesabonyhoz, hogy a helyi középiskolába akartam menni. Persze anyukám és Fejes Ildikó tanárnő felülbírálta döntésemet és átírták a jelentkezési lapomat, első helyre az egri Neumann János Közgazdasági Szakközépiskola és Gimnáziumot jelölték meg. Így az ottani felvételit teljesen izgalommentesen tudtam le, s a körülbelül 1300 jelentkezőből 17.-ként jutottam be.

Az egri ingázás és a városi életforma megismerése annyira elvitt, hogy teljes mértékben elhanyagoltam a tanulmányokat, tulajdonképpen tanulás nélkül tudtam le a 4 évemet. Egyetlen dolog érdekelt csak: az a tantárgy, amit a Föld bolygót elhagyva is magunkkal vihetünk – a matematika! A logikámhoz még a Füzesabonyi SC-ben lehúzott 10 évnyi versenysakkozói múltam és a szerepjátékokban alkotott országos tevékenységem is sokat adott hozzá. Antal Jutka tanárnőtől, illetve a „lilában” a füzesabonyi származású Szajlai Péter is sokat adott hozzá, elérték, hogy alázattal és tisztelettel kezeljem a reál tudományok unikornisát! A Neumannos tanáraim negyedikben szinte azért engedtek át, hogy szabaduljanak Tőlem. Diákigazgató-jelöltségem ékköve volt a rosszaságomnak. De mindig benne voltam a közösségben és a társaságban!

’98-ban simán, felvételi nélkül bejutottam az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolára, de nagyon nem éreztem azt, hogy 18 évesen nekem fősulisnak kellene lennem. Ezért középiskolai tanáraim nagy meglepetésére maradtam 5-öd éven a Neumann-ban és egyességet kötöttem velük: mivel tudták, hogy új anyagot nem nagyon fognak nekem leadni, ezért nem ragaszkodtak az óráik látogatásához; én pedig nappali hallgatós jogviszony mellett MelóDiákosként több egri cégnél/gyárban is melózhattam, hogy többször körbe tudjam utazni Európát (lásd: Moszkva tér című film…). Sikerült kitágítanom az életre való látásmódomat, szedtem fel egy kis tapasztalatot és ’99-ben elkezdem főiskolai tanulmányaimat matematika-számítástechnika tanári szakon. Mivel nem 18 évesen tettem meg mindezt, ezért a hozzáállásom komolyabb volt a többiekhez képest! Talán itt jött el az a pont az életemben, hogy elkezdtem tanulni. Természetesen a kedvenc matek tanárom (Zay Béla) szintén füzesabonyi gyökerekkel rendelkezett… Olyannyira belejöttem a tanulmányokba, hogy harmadéves koromban elkezdtem esti tagozaton a programozó-matematikus BA szakot, illetve egy felsőfokú OKJ-ként a multimédiafejlesztő sulit. A Pszichológia és Pedagógia tanszéken 3 évet dolgoztam, mint informatikus, illetve az EKF pályázatainál segédkeztem. Ebből az lett, hogy 2003. júniusában nemcsak szakdolgozatot (címe: „Információs társadalom, társadalmi információ”, illetve „Elektronikus tánczene története – multimédiás CD-ROM-mal”) védtem, nyelvvizsgáztam, államvizsgáztam, OKJ-szakvizsgáztam, hanem még a jogosítványt is szereztem.

Mivel édesanyám (és a magyar szociális rendszer) azt sulykolta belém, hogy 26 éves koromig támogatottan tudtam tanulni, ezért 2003 őszén Budapestre költöztem és elkezdtem másoddiplomás képzésemet az ELTE Informatika karán, mint Informatika tanár. Sajnos első évesként rá kellett jönnöm, hogy az első diplomások között vagyok és negyedjére kellene a programozási ismereteket előről tanulnom, valamint bejelentették az ELTÉ-n, hogy mi vagyunk az utolsó évfolyam (nem láttak neki nagy jövőt…) és a politika is csökkentette a támogatásomat 3 évről 2-re, ezért 26. életévemet betöltve el kellett hagynom az alma matert. 12 évig ültem „kockák” között és annyira meguntam a „kockásing+farmer kombót”, valamint a programozásban is elértem azt a szintet, hogy nem nyújtott újat, s nem akartam az életemet gép előtt leélni, ezért az IT-től és az informatikusoktól is elfordultam.

2 évig kerestem a helyem az életben…

2005-ben kezdtem bele szakmai életembe. Egy tehetős kereskedelmi vallású barátom bizalmasaként az ingatlan beruházásait támogattam (megéri-e napelemet tennie a társasház tetejére, megtanultam a CAD-es tervezést és alaprajzokat gyártottam, stb…), valamint egy web- ésgrafikai céget csináltunk Neumann-os cimboráimmal. Sikeres éveinket a mások általi felelősségvállalásban való csalódásommal zártam és ráébredtem, hogy diplomás tanár vagyok.

2006 tavaszától másodállásban elkezdtem karrieremet a RUANDER Oktatóközpontban óraadóként, elvégeztem egy LINUX-adminisztrátori iskolát is, de 2008. áprilisában átcsábítottak teljes értékű oktatónak. Napi 8 vagy 12 tanórát adtam le, hétfőtől szombatig, miközben rengeteg multinacionális vállalat belső működésébe is beleláthattam. 2008. novemberében hivatalos ECDL-vizsgáztató lettem, 2010-ben pedig megszereztem a haladó szintű ECDL-vizsgáztatói szintet is. Ekkor már szakmai igazgatója voltam az iskolának. Annak az iskolának, ahol másfél teremmel kezdődött a tanári pályafutásom és 2010-re már 10 tantermünk volt.

Mivel én voltam az egyetlen bejelentett oktatója, ezért tudom, hogy volt hozzá sok közöm… A tulajdonossal 2011 tavaszára megromlott a viszonyom, emberileg megváltoztatta a jólét és hirtelen felindulásból felmondtam. Innentől kezdve mindenhol tanítottam/vizsgáztattam, főleg ügyviteli-irodai OKJ-s tanfolyamokon: KOTK, Nyugat-magyarországi Egyetem budapesti tagozata, PentaSchool, Számalk Oktatóközpont, Top School, de TÁMOP-5.6.1.A-11/1-2011-0002 keretében 3 fővárosi büntetés-végrehajtási (Kozma utca, Venyige utca, Gyorskocsi utca) intézetben is dolgozhattam, ami által elmondhatom, hogy enyém a legmagasabb oktatás, amit a magyar börtönökben tartottak (sehol nem lehet érettségizni, vagy diplomát szerezni, így az érettségire alapuló OKJ-s Irodai asszisztens tanfolyammal nehezen vagyok űberelhető…). Itt találkoztam Stohl Buci igazi történetével, vagy Tasnádi Péter kóser zárkájával, de láthattam azt is, ahogy a budapesti éjszakai élet koronázatlan királyát, Vizoviczki Lászlót zsákkal a fején hozzák be.

Mivel a jelenlegi kormányunk oktatásra mért csapása, illetve a leoktatott 7 teljes évem alatt elért szakmai dicsőségeim arra sarkaltak, hogy újra szakmát váltsak és más területen keressek kihívásokat.

2012. szeptemberében a közigazgatást választottam és az akkor létrejövő Emberi Erőforrás Támogatáskezelő (Emberi Erőforrások Minisztériumának legnagyobb háttérintézménye, amely az oktatási, egyházi és kisebbségi területek minisztériumát jelenti) informatikusa, kormányzati ügyviteli szakértője lettem.

2013-ban másodállásként (mivel a köztisztviselői fizetésből nehéz megélni ugyebár..) két barátommal elkezdtünk egy mérnöki irodát építeni, ami annyira beindult, hogy ezen év augusztusában fel kellett adnom a köztisztviselői státuszomat és vállalkozóvá kellett válnom. Alapítottam egy ügyviteli tanácsadással és felnőttoktatással foglalkozó Kft., valamint közösen egy mérnöki irodát. Az iroda annyira beindult, hogy a saját cégemet fel kellett adnom és irodavezetője lettem a mérnöki cégnek, ahol olyan projekteket tudtunk le, mint a ferencvárosi Allianz Aréna beléptető rendszere, a Várkert-bazár ATM-automatái vagy Katarban a világ legnagyobb kézilabdacsarnoka- hogy a legnagyobbakat említsem csak.

Jelenleg a Nemzeti Adó- és Vámhivatal adatelemzője vagyok.

Keretessé téve történetemet, füzesabonyi gyermekként, amikor tanáraim megkérdezték, hogy mi szeretnék lenni 3 célt jelöltem meg: építészmérnök, tanár vagy egy minisztérium szürke kis irodistája és örömmel jelenthetem, hogy 34 éves koromra sikerült elérnem mindhármat! Haza már egyre kevesebbet tudok járni, s egyre kevesebb ismerős maradt füzesabonyi is, de a fővárosban az utcán sétálva sokukkal találkozok vagy a virtuális valóságot megtestesítő interneten kapcsolatban vagyok velük.

Remélem az olvasóknak biztatást tudok adni, hogy merjenek álmodni és teljesítsék is be céljaikat.